Háborús övezet

A rammsteines fiúk viszont annál inkább. Igaz, az ő motivációik teljesen mások. Sokkal egyszerűbb zenei képlettel dolgoznak. A két gitáros (Paul Landers és Richard Z. Kruspe-Bernstein) precíz, és tökéletesen szinkronizált alapokra jön Flake Lorenz technobeütésű szintetizátorjátéka, amely olyan ipari hangzást hív elő, hogy a műfaj legendájának tartott Ministry lakodalmasnak tűnik mellette. Ez egyébként nem túl sokat érne az impulzív frontember, Till Lindemann jelenléte nélkül. Ha ez az ember szájához emeli a mikrofont, olyan hangot ad ki magából, mintha egy kriptából maga az ördög énekelne. Ehhez jön még a német nyelv sajátos csengése.

Az összhatást szinte már csaknem elviselhetetlenig fokozza a színpadtechnika, szinte kétpercenként robbantanak valamit a színpadon, több a pirotechnikai elem, mint egy giga-költségvetésű hollywoodi akciófilmben. Egy-két rakétát a közönségnek is tartogatnak, amelyek a keverőpult felett durrannak el, már-már háborús övezetnek minősül az aréna. Lindemann ráadásul előszeretettel használ különféle komoly hatótávolságú lángszórókat, amelyekkel kicsi híján a reflektorokat is megpörköli. Az utolsó szám, stílusosan a kereskedelmi adókon is futó Amerika, amely során a masszív füst mellett szirmokkal is beterítik az aréna légterét. Ha nem lenne az egészben egy nagy adag irónia, akkor azt hinné az ember, hogy valami erőszakot kultiváló szekta szertartásán van - nem csoda, hogy vannak, akik "bepöccenek" a Rammsteinre.

Két ráadásra is visszatombolják őket. Nemes gesztus, hogy egy lírai - ha a Rammstein esetében egyáltalán beszélhetünk líraiságról - dal erejéig az Apocalyptica négy csellósát is fölhívják a színpadra. A fináléra is maradt némi meghökkentő: Olivier Riedel basszusgitáros elővett egy gumicsónakot, hogy a rajongók "fölött" tegyen egy kört, és tisztelgéssel megköszönje a derék helytállást.

Különös: a CD-ken a negyede sem érezhető annak az elemi erőnek, amit a Rammstein a színpadon kiereszt magából. A zenészek nem táncolnak és futkosnak fel-alá, mint ahogy a kurrens popsztárok szokták, inkább egy helyben izzanak (kivétel Lorenz, aki mobil szintijével szinte végigbrékeli az egészet). Ez a zsibbasztó energia lassan beleforr a közönségbe is, de biztos van, akit a látvány nyűgöz le. Egyszóval mindent bedobnak, hogy senki se távozhasson maradandó élmény nélkül. Mit mondjunk? Sikerült.